Badarország

Októberben újabb vasútvonal-bezárások terve lengte körül az országot a vasúti reform helyett (és nem jegyében), tovább folytatódott a vita a népszavazás körül, és már el is érkeztünk az idei év egyik legszebb ünnepéhez. Karácsonykor fenyőt díszítünk, húsvétkor locsolkodunk, augusztus 20-án kenyérszentelés után tüzijátékot nézünk, október 23-án pedig beszédeket mondunk, és összecsapunk a rendőrséggel. (2007, kábé: 20 sebesült, 40 őrizetbe vétel, 10 lángoló kuka stb.) Kezdjük a beszédekkel. Sólyom László szerint  "A tüntető nem szegheti meg a törvényt. De a jogállamot a rendőrség törvénysértő erőszakos fellépése különösen sérti." Érdekes kérdés: ki követte el tavaly októberben a nagyobb bűnt: a tüntető, vagy a rendőr? Látszólag érdekes kérdés. Valójában hülye kérdés. Nincs értelme a rangsorolásnak, nem lehet az mondani, hogy az egyik "übereli" a másikat. Az viszont megnyugtatóbb, hogy Sólyom László a tavalyi események kapcsán mondta a fentieket. Idén már sokkal kevésbé volt erőszakos az utca, kevesebb volt az őrült. A miniszterelnök beszéde felejthető volt, érdemi mondanóvalója a téma kapcsán mintha nem is lett volna. Orbán is mondott beszédet.

 "Megszokhattuk már, lombhulláskor eltiport szabadságharcainkra egymagunk emlékezünk. Aki győzelmét ünnepelhetné, az már nincs sehol. Sa valóban, hol van a mohácsi és a világosi síkon, vagy a budapesti utcán felülkerekedni látszó ottomán, Habsburg- vagy szovjet birodalom?" Viktor bácsi, Viktor bácsi, én tudom, én tudom, hadd mondjam! A helyes megfejtés: Törökország, Ausztria, és Oroszország. Kapok piros pontot?

Visszakanyarodva: A beszéd első harmada szólt a megemlékezésről, a másik kétharmadot az aktuálpolitika tette ki. Orbán tett egy nagy ígéretet:

"Az elkövetők, a verőlegények, közvetlen parancsnokaik, a rendőri vezetés, az őket biztató politikusok máig azt hiszik, elkerülhetik a felelősségre vonást. De tévednek. Mi nem nyugszunk addig, amíg minden egyes elkövetőt, felbujtóikat és az értelmi szerzőket fel nem derítettük, és felelősségre nem vontuk."

Na, elteszem, oszt majd meglátjuk 2010 október 23-án, hogy addig történt-e valami. (Persze ez a "mi" fogalom tipikusan orbáni tisztázatlanságban ül. Ki az a "mi", aki felelősségre von és ítéletet hoz majd?) De nem is ezt vitatnám, hanem amit utána mondott: "A magyar ember nem szeret asztalt borogatni. Mi magyarok nem egykönnyen veszítjük el a fejünket." Szerintem pedig pont ellenkezőleg. Nagyon is szeretjük, és nagyon is hamar. Több az indulat, mint a gondolat ebben az országban. A magyar a "virtusról" híresebb, mint a Nobel-díjasairól. Csak előszeretettel ámítjuk magunkat ez ügyben.

Visszatérve: nem lehet, hogy ezekben az években van éppen kialakulóban október 23 megemlékezésének rítusa? Március 15-én forradalmi versekkel és virágokkal emlékezünk, augusztus 20-án kenyérrel. Október 23-án pedig összecsapunk az államhatalom képviselőivel, közben ávéhát kiabálunk - ez lesz a megünneplés maga?

***

Érdekes cikk jelent meg a Figyelőben (Homo Kadaricus, 2007/39. szám). Kádár János szellemiségének örökségével, továbbélésével foglalkozik. Ma is él a "banáneffektus": az emberek máig hiszik, hogy a kurrens portékához csak akkor lehet hozzájutni, ha sikerül bekerülni abba a szűk körbe, akiknek a "pult alól" is odaadják. "Magyarországon az emberek a társadalmi érvényesülést mindmáig afféle nulla összegű játékként fogják föl" - mutat rá a Figyelőben Karácsony Gergely, a Medián kutatásvezetője. (A nulla összegű játékok lényege, hogy az egyik csak annyit léphet előre, amennyit az összes többi játékos hátra.) Ebből következik a lökdösődés, az önzés, a tényleg a másik rovására gyarapodás. De ez magyarázza azt is, hogy az emberek elhiszik, ha egyszerre igérnek nekik adócsökkentést és növekvő állami juttatásokat. Úgy értelmezik, hogy majd másoktól többet vonnak el, hogy nekik többet adhassanak. (Ami aztán nem valósul meg, így 4 év múlva már nem oda szavaznak.) Egy másik megdöbbentő élmény, hogy Magyarországon mennyire úgy hiszik az emberek, hogy csak az államtól várhatnak mindent. Majd az állam támogassa a lakásvásárlást, a rezsit, a közlekedést, a szegényeket és a gazdagokat, az egyedülállókat és a családosokat stb. Az öngondoskodás elvét Kádár kiölte, és ez azóta sem látszik helyreállni. Nem véletlen, hogy a politika is gyakran hajt rá ezekre az igényekre, amivel persze még tovább fenntartja ezt a hozzáállást. De a mindentudó, omnipotens hatalom képe köszön vissza a politikában is. Majd a központ, az megmondja. Ott persze nincs meg minden információ, nincs közvetlen tapasztalás, és nincs teljes tudás, mégis túl sok minden dől el országos központokban, és túl kevés dolog dől el helyben. (És itt korántsem csak a nagypolitikára kell gondolni.) El kellene már végre felejteni, hogy mindent csak a központtól kaphatunk meg. Több öngondoskodás, több helyi döntés, több önkéntesség, több civil mozgalom kellene, hogy az emberek megtapasztalhassák: tevékenységük termékeny, eredményes. Nem elég otthon ülni, és a központot szidni. Azzal nem változik semmi. A VEKE sokat kritizálja a BKV-t, de közben kidolgozta az éjszakai buszhálózat átszervezését a BKV számára, és ez lényegében meg is valósult. A bohócdoktorok nem otthon ülnek és az egészségügyet szidják, hanem gyerekeket nevettetnek meg önerőből a kórházakban. Budapesten van egy kis csoport, amelyik "gerilla" akcióban rendbe tesz egy-egy közterületet: helyreállítják a padokat, lefestik a korlátokat, és növényeket ültetnek. Nem azért, mert bárki mondta nekik, hanem hogy szebb legyen ez a város. Te mit teszel, nyájas olvasóm?